...vagyok, fogalmazta meg Descartes. Az emberiség nagyjai a gondolkodást az emberléttől elválaszthatatlan képességnek, sőt kötelességnek tartották. Korunkban azonban mintha ez háttérbe szorult volna. Nincs is rá idő. Az élet sürget, hogy válasszunk, pörögjünk, mert információk tömkelegét zúdítja ránk. De tényleg az élet hibáztatható ezért, vagy mi magunk tehetünk erről? Dönthetünk másképpen? Megállhatunk-e szemlélődni és elgondolkodni az egyre gyorsuló környezetben, hogy merre visz az áradat? És szükségünk van erre egyáltalán?
Az internet a rohanó élet tükrét tartja elénk. Használatának hatásait vizsgálva a pszichológusok és az agykutatók érdekes megállapításokra jutottak: azoknak, akik sok időt töltenek internetes böngészéssel, egyes vizuális képességeik megerősödnek, a megosztott figyelmet igénylő feladatokban reakcióidejük felgyorsul. Különösen a fiatalok hajtanak végre félelmetes sebességgel interakciókat: kettőt pislogunk, és már el is küldtek három e-mailt, hozzászóltak öt ismerősük facebook-bejegyzéséhez, itt-ott lájkoltak és visszaigazoltak egyet s mást.
Ha viszont nemcsak a gép előtt, hanem az élő környezetben és kapcsolatokban is hasonlóképpen gyors reakciók és döntések jellemzik őket – és a kutatók ezt támasztják alá –, akkor talán jó lenne elgondolkodnunk. Vagyis pontosan azt kellene tennünk, aminek a képessége és készsége csökkenőben van. Nicholas Carr, amerikai kutató, legújabb könyvében (A felszínesek: Mit tesz az internet az agyunkkal) a sok használattal járó előnytelen következményekre hívja fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy megerősödik az agynak az a része, amely a gyors döntésekért és a rövid távú memóriáért felelős, és amely ideiglenes jelleggel tárolja az információkat. Ezzel együtt sorvadni kezd a koncentrációs képesség, és a mélyebb elgondolkodásra való hajlam akár meg is szűnhet.
Úgy tűnik, hogy mindezt a hosszú távú memória sínyli meg, a bejutott impulzusok ugyanis csak a feldolgozásuk után kerülnek át oda. A feldolgozás folyamata pedig nem más, mint az elgondolkodás és a tapasztalatlevonás, ami minden tanulás alapja. Ha azonban nincs időnk többször elővenni egy élményt vagy egy külső hatást és elgondolkodni róla, akkor minden felszínes marad, és egy idő után törlődik az „ideiglenes tárhelyről”. Azaz abból, amivel találkoztunk, sok mindennek nyoma sem marad bennünk. Ha az elménk ily módon elszegényedik, akkor folyamatosan új külső ingerekre éhezünk, és egyre kevésbé fogunk tudni mit kezdeni az egyedülléttel.Amikor egyedül maradunk és elcsendesedik a környezet, elkezdünk befelé figyelni, és mélyebben tárolt emlékek és gondolatok kerülnek felszínre. Ilyenkor van lehetőségünk leszűrni a velünk történtek tapasztalatait és újragondolni az eseményeket. Ennek a folyamatnak köszönhetően egyrészt gazdagodik belső világunk, másrészt „újraírjuk” az emlékeinket. Ha jól csináljuk, akkor megszabadulunk a kínzó emlékektől és megtanuljuk a leckét: például azt, hogyan érdemes reagálnunk legközelebb ugyanabban a helyzetben. Ekkor megnyugszunk, mert megtanultunk valamit. Mindehhez szükségünk van az egyedüllétre.
Könyvet is általában egyedül olvasunk. Nem puszta betűket és szavakat látunk lelki szemeink előtt, hanem magunk alkotjuk meg a képeket, és agyunkban új kapcsolatok jönnek létre,vagyis másoktól sosem olvasott vagy hallott, önálló gondolataink támadnak. Az internetre rákapcsolódva kész képeket és képzeteket kapunk, gyorsan kattintgatunk egyik linkről a másikra, miközben csak felületesen érintünk mindent. Egy ideig emlékeszünk például arra, hogy honnan való egy kép és mit ábrázol, de egyetlen egy saját gondolatunk sem lesz róla. „Régebben búvárként közlekedtem a szavak tengerében, most pedig száguldozom a felszínen, mint a hullámlovas” – írja Carr.
Nem arról van szó, hogy ne használjuk a világhálót és a virtuális világ csodáit, de egyensúlyra kell törekednünk. Nem hagyhatjuk, hogy az új lehetőségekkel az emberléthez nélkülözhetetlen képességeink elsorvadjanak. Szükségünk van mélységre, tartós gondolatokra és érzelmekre. Szükségünk van jól megalapozott, hosszú távú kapcsolatokra. Szükségünk van az élő beszélgetésekre, nem csupán az információk virtuális cseréjére...
Ezek a dolgok mind megkövetelik, hogy lassítsunk egy kicsit: gondolkodni csak úgy lehet, ha belül megállunk és szemlélődünk. Ez megszilárdít minket belülről, felébreszti a teremtés vágyát és egyéni célkitűzéseket ad. Így olyanná válhatunk, mint az erős tengerjáró hajó, amely a szelek és a hullámok ostroma ellenére is képes tartani az irányt. Sőt, képes igába hajtani őket, hogy célba jusson. Mit tehet egy nagy merülési mélység nélküli, könnyű bárka? Arra megy, amerre sodorják.
Deák Szilvia
A Új Akropolisz magyarországi elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése